Felejteni próbálnak

Csak úgy összejárogatnak, hogy múlassák az időt, találkozzanak a barátaikkal, hülyéskedjenek, megpróbálják feledni a földrengést, a halottakat, a szomorúságot. A haiti főváros, Port-au-Prince egyik utcájában minden nap összegyűlnek műhelyeik előtt a kisiparosok, de csak a koporsókészítő dolgozik.

A port-au-prince-i Charreron utcát meglegyintette az élet szele. Fagylaltot, rizst, banánt árulnak, zsibongó tömeg, nők mosótálak fölé hajolva mosakodnak, fiatalemberek hetykén bámulják a föl-lejárkáló embereket, énekelnek a gyerekek.
És ott vannak a kisiparosok is, akik csak lézengenek a január 12-i földrengésben romba dőlt vagy azóta roskadozó műhelyeik előtt. Minden áldott nap reggel nyolctól délután ötig ott vannak, ahogyan tették azt a természeti csapás előtt is.
"Minden összetört (a műhelyben), semmit sem tudok csinálni. Megszokásból viszont eljövök, hogy találkozzak az emberekkel, hülyéskedjünk. Mindenről és a semmiről beszélgetünk, arról, amit elvesztettünk, a terveinkről; megpróbáljuk feledni kicsit a szomorúságot" - mondja Jean-Jacques Daniel hatvanéves műbútorasztalos.

Az utcában mindenki elvesztette valamelyik hozzátartozóját, vagy megsérült valakije a katasztrófában. A szabad ég alatt vagy sátorban élnek, mert a házuk összedőlt vagy az utórengésektől tartanak. Elfoglalják magukat azzal, hogy reggel úgy tesznek, mintha dolgozni készülnének. "Otthon" ugyanis túl sokan vannak, túl sok a félelem, és túl sok az emlék.
"Otthon nagy a szomorúság, nincs tennivaló, mindenki pánikba esett. Itt meg eltöltjük az időt, szórakozunk" - meséli Alexandre Freed 34 éves műszerész.

Időközben még mindig folyik a romok eltakarítása, holttestek megtalálása

Az emberek csoportokba verődve beszélgetnek, az egyik műhelytől a másikig sétálnak, nagy zsivajt csapnak, amely csaknem elfeledteti velük a halottak tízezreit, a városban szanaszét heverő fém- és betonkupacokat, pedig azok arra emlékeztetnek, hogy semmit sem múlhat feledésbe.

"Jó együtt lenni. Találkozunk a barátokkal, akik életben maradtak. Úgy köszöntjük egymást, hogy "Te élsz! Hát a családod?" - meséli Emmanuel Herland 29 éves műbútorasztalos. Mindenki elmeséli, hogyan élte meg és túl a földrengést. "Szívesen beszélgetünk, segít levezetni a feszültséget" - magyarázza Herland.
A Charreron utcába most nem járnak ügyfelek. Az újjáépítés ideje még nem jött el. Egyedül a koporsókészítő dolgozik, naponta két-három koporsót is elkészít.

"Azért dolgozom, hogy megpróbáljak felejteni, de nem megy. Az emlékezetembe vésődött. Megrázott, amit láttam - sok halottat -, barátokat veszítettem el, minden pillanatban képek suhannak át agyamon" - mondja Charly Jean-Louis, a 47 éves mesterember.

A rendszeres utórengések közben minduntalan arra emlékeztetik a Charreron utca kisiparosait: ha tizenkettedikén szerencséjük is volt, a veszély még nem múlt el.